26 éjszaka - Erotikus kalandok
13.
Csajozási és pasizási tanácsok
Talán Henry idegesítő, Miss Greenglass elcsábítására irányuló kísérlete miatt
kerültem nosztalgikus hangulatba. Eszembe ötlött, hogy először a gimnáziumban
próbálta lenyúlni tőlem a nőket, bár ez természetesen sosem sikerült neki. (Nos,
szinte sosem.) Vagy talán mégsem emiatt. Miközben haladtam előre az ábécében, és
egyre csak az előttem álló betűkön törtem a fejemet, az M betű felé közeledvén
felidéződött bennem egy név. Marcia Bradbury neve, aki az első igazi barátnőm
volt. Mindketten a gimnázium utolsó osztályát jártuk.
Tizenkilenc évesek voltunk, és amikor lángra kapott ifjúkori románcunk, mindenre
készen álltunk. Eltartott egy ideig, hogy a kezdeti pettingelést és tapizásokat
követően eljussunk a végkifejletig. És akkor, amikor végre bekövetkezhetett
volna, pontosabban akkor, amikor bekövetkezett, és már elragadott minket a hév…
Hazaértek a szülei! Ezek után a szerelmünk valahogy már sosem nyerte vissza
eredeti erejét. Az efféle csalódás sosem kellemes emlék. Azóta is szorgosan
munkálkodtam azon, hogy elkerüljem az ilyen helyzeteket. Mielőtt fogadtam Miss
Greenglassal, évekig nem gondoltam Marciára, de amikor végül eszembe jutott,
képtelen voltam kiverni a fejemből. Az járt az agyamban, hogy milyen csodálatos
lenne, ha visszamehetnénk az időben, és hosszú-hosszú évek múltán végre
beteljesíthetnénk a durván megszakított kalandot.
Természetesen tudtam, Marcia már rég nem az a házasulandó korban lévő szűz, mint
egykor, de ha nem hagyta el magát, még mindig nagyon vonzó nő lehet.
Eltöprengtem, hogy vajon rá tudnék-e találni? Időközben más gondjaim is adódtak.
Az én Miss Greenglassem másodszor is elment valahová Henryvel, bár ezúttal eszem
ágában sem volt követni őket. Ahogy korábban, ezúttal sem tudtam meg semmit Miss
Greenglasstől a találkájukat illetően. Ráadásul, amikor felhívtam Henryt, a
hölgyhöz hasonlóan roppant szűkszavúnak bizonyult.
Általános rosszkedvéből azt a következtetést vontam le, hogy nem sikerült
elbűvölő asszisztensem ágya közelébe kerülnie. Persze egy pillanatig sem hittem
komolyan, hogy valaha is sikerül neki. Mindezek dacára olyan megkönnyebbülést
éreztem, hogy magam is meglepődtem.
- Feltételezem - mondtam Miss Greenglassnek kicsivel később -, hogy többé nem
megy Henryvel sehová. Két vele töltött este több, mint elég!
- Semmit sem kellene feltételeznie, Mr. Walling! - mondta hűvösen a hölgy.
- Ha nem bánja, nem szeretném bővebben megvitatni a témát.
- De igen, bánom. Ahogy már korábban is megmondtam, amikor megnyerem a
fogadásunkat, felettébb boldogtalanná tenne a gondolat, ha megtudnám, hogy az
ostoba öcsém már hamarabb elnyerte a díjat.
- Még nagyon messze van a céljától, Mr. Walling! - intett Miss Greenglass.
- És ha továbbra is az öccsével és velem kapcsolatos rögeszméjére koncentrál, az
imént említett esemény sosem fog bekövetkezni!
- Halló?
- Egy női hangot hallottam. Nem volt ismerős, de végül is igen rég történt a
„kaland”.
- Helló! - köszöntem.
- Marcia Bradburyt keresem. Mondja, nem ott lakik véletlenül?
- Kicsoda? - Marcia Bradbury. Legalábbis régebben így hívták. Nem tudom
pontosan, lehet, hogy férjhez ment…
- Ó, Marcia! Igen, ő itt van. Tartsa egy percig! Tartottam. A telefonkönyvből
kerestem ki Marcia szüleinek számát, és az ő nevét is ott találtam. Bár
kételkedtem abban, hogy még mindig ott lakik, azt reméltem, képes leszek a
nyomára bukkanni.
- Halló! - hallottam egy új hangot.
- Marcia vagyok, tessék! A szívem kihagyott egy ütemet.
- Marcia? Marcia Bradbury?
- Igazából már nem. Maga kicsoda?
- Steven vagyok - nevetségesen ideges voltam.
- Steven Walling. Szünet. - Steven Walling - ismételtem -, a gimiből! Újabb
rövid szünet következett.
- Ó - mondta Marcia minden meggyőződés nélkül -, szóval a gimiből!
- Igen. Annak idején viszonyunk volt. Bizonyos értelemben. Az utolsó évben.
Emlékszel? Egy darabig jártunk egymással.
- Az utolsó év. Hmmm. Az bizony már rég volt!
- Igen, de nem annyira régen! - tiltakoztam. Képtelen voltam elhinni, hogy nem
emlékszik rám.
- Mi akkor… mi majdnem…
- Összevissza hebegtem, mint egy kamasz. Ez már kifejezetten abszurdnak tűnt.
- Emlékszel arra az estére, amikor a szüleid hazajöttek és rajtakaptak minket a
díványon? - kérdeztem.
- Éppen arra készültünk, hogy…
- Ó, kedves - vágott közbe Marcia -, a nappaliban?
- Igen! Akkor nyitottak ránk, amikor félmeztelenek voltunk, és miután…
- Micsoda égés! - mondta Marcia.
- Én mennyire voltam meztelen?
- Hát nem emlékszel? - kérdeztem.
- Ó, de, persze, hogy emlékszem! - mondta Marcia, de a szavaiból ezúttal is
hiányzott a meggyőződés.
- És azután már sosem csináltuk?
- Nem. Sajnos szakítottunk. A szüleid…
- Hát, ők már meghaltak azóta - mondta Marcia.
- Ők már nem állíthatnak meg minket többé. Kacsintottam, bár senki sem látott.
- Nem bizony! - vágtam rá.
- Úgy értem, sajnálom…
- Most is van díványom - mesélte Marcia -, bár talán már nem ugyanaz. De ez nem
számít, ugye? Szeretnéd újra átélni azt az estét, ezúttal anélkül, hogy
megzavarnának! Ez az igazság, ugye, kedves? Különös érzés telepedett rám. De
igaza volt, épp ezt akartam.
- Nos, úgy gondoltam, hogy talán újra összejöhetnénk, és… - Akkor miért nem
jössz át, kedves? Tudod a címet?
- Igen, emlékszem rá - mondtam.
- De te is, Marcia? Emlékszel rám?
- Hát persze, kedves! A neved, izé, hogy is mondtad az előbb?
- Steven. Steven Walling.
- Igen. Mi volt rajtam azon az estén, Steven? Fel tudod idézni? Tényleg
emlékeztem rá.
- Egy kék gyapjúpulóver, rózsaszín tűpettyes. És sötét szoknya. A hajadban pedig
egy kék szalag. Éppen hazaértünk egy-...
- Rendben, Steven! Mikor szeretnél jönni?
- Bármikor - feleltem.
- Mit szólnál ahhoz, ha most mennék? Fél óra alatt odaérek!
- Gyere, várlak! - mondta Marcia. Marcia és én Brooklyn Heights-ben nőttünk fel,
egy meglehetősen jómódú környéken, Manhattannel szemben, a folyó másik oldalán.
Miközben a taxiban ültem, egyfelől a várakozás kerített a hatalmába, másfelől a
zavarodottság. Szerettem volna újra látni Marciát, és csodás lett volna, ha
végre tényleg sikerül eljutni az ifjúkori szerelem végkifejletéig. Viszont úgy
éreztem, igazából nem emlékszik rám. Ebben az esetben viszont miért hívott meg
magához? Egyáltalán minek ígérte meg, hogy ő és én…
Kifizettem a taxit az ismerős, barnatéglás épület előtt. Mialatt megmásztam a
lépcsőket és megnyomtam a csengőt, képtelen voltam ellenállni a rám törő
érzésnek. Néhány percre ismét az a régi, ideges kamasz lettem, aki azelőtt
voltam, hogy hozzászoktam volna az ilyesmihez. Az ajtót egy fiatal szöszi
nyitotta ki, aki, bár erősen túlfestette magát, igen vonzó látványt nyújtott. -
Szia! - köszönt rám. - Huh, szia! - köszöntem vissza.
- Én Marcia Brad… szóval Marciát keresem. A nevem Steven Walling.
- Ó, igen, Steven. Gyere be! A nappaliba vezetett.
- Rögtön itt lesz! - mondta a szöszi, és kiment.
Hallottam, hogy az ajtón kívül kiáltozni kezd:
- Marcia! Gyere! Megjött Steven!
A szoba nem egészen úgy nézett ki, ahogy az emlékeimben élt, de a dívány - ha
nem is ugyanaz - pontosan ott állt, ahol annak idején. Máris elkapott a
nosztalgikus hangulat. Amikor Marcia belépett az ajtón, egészen elvesztem.
Természetesen idősebb lett, nem volt azonos az emlékeimben élő fiatal, sugárzóan
üde lánnyal. Mégis ő volt. Ugyanaz a mosoly ragyogott az arcán, a szeméből az
ismerős melegség sugárzott. Az alakja, bár kevésbé volt karcsú, tökéletesen
ívelt, formás maradt. Pontosan úgy öltözött fel, ahogy azon az utolsó éjszakán,
ahogy a telefonban leírtam. A gyapjúpulóver… sötét hajában a kék szalag…
- Marcia!
- Szia, Steven!
- Azzal a mosollyal mosolygott rám, és odajött hozzám. Odahajoltam, hogy
üdvözlésképpen megcsókoljam. Az ajkaink találkoztak és egymáshoz tapadtak. Mire
szétváltunk, már javában szédelegtem. Marcia hátralépett és piruettezett.
- Így emlékszel rám, Steven? - kérdezte.
- Jól nézek ki?
- Istenien! - nyögtem.
- Gyönyörű vagy. Úgy festesz, mint…
- Kihagytam egy ütemet, hogy lélegzethez jussak és összeszedjem magam.
- De Marcia! Te emlékszel rám? Amikor telefonáltam, azt hittem…
- Ne is törődj vele! - legyintett könnyedén.
- Az a lényeg, hogy most itt vagy. Gyere, üljünk a díványra. Mint azon az estén.
Csak gondolj arra az estére. A díványhoz vezetett és leültünk. Nagyon közel
került hozzám. A haja hosszú volt és könnyű, pontosan olyan, mint annak idején…
- Ki az a lány? - kérdeztem.
- Az a szőke. Csak nem a…
- Miatta ne aggódj! - mondta Marcia.
- Nem fog megzavarni. Senki sem fog zavarni. Kivéve, talán a szüleim. Bármelyik
percben megjöhetnek.
- Hát nem izgató, Steven?
- Ó, istenkém! - nyögtem, és megcsókoltam. Sokáig csókolóztunk. A csókja
ártatlan volt és mégis tapogatózó, éppen, mint akkor. Egy idő múlva a kezem
felfedezőútra indult. Megszakította a csókot, de nem húzódott el tőlem.
- Ó, Steven! - súgta.
- Úgy felizgatsz! Nem volna szabad…
- Tudom - mondtam. A kezeim lassan a melleire siklottak. Finoman megszorítottam
a lágy halmokat. Emlékeztem rá, hogy milyen érzés volt, amikor először csináltam
ezt. Emlékeztem, hogy mit éreztem. Ezúttal is ugyanazt éreztem.
- Jaj, Steven, ne… - nyögte Marcia. Aztán ismét megcsókolt. Az ajka és a nyelve
igent mondott. Az egyik kezem lecsúszott a melléről, és miközben a combja felé
tartott, végigsimította a testét, majd besiklott a szoknyája alá.
- Nem, nem volna szabad - mormolta.
- Marcia, szeretlek! - ziháltam. Ezt mondtam akkor, a sürgető vágy forróságában,
miközben az egyik kezemet a mellén, a másikat a szoknyája alatt tartottam, és
ezt mondtam ezúttal is.
- Ó, én is szeretlek - lihegett Marcia.
- Ó, Steven! - suttogta, amikor a kezem rátalált a selyem fehérneműn átütő lágy
nedvességre.
- Ó, annyira felizgatsz!
- Marcia - lihegtem, azzal megfogtam a bugyiját és lehúztam róla.
- Lehet, hogy hazajönnek a szüleim - tiltakozott elgyengülten, de a teste önálló
életre kelt, és az enyémhez préselődött. A keze az inggombjaim körül matatott.
Hamarosan lekerült rólam az ing, róla a bugyi. Aztán lehúztam a pulóverét, majd
egy pillanatra elcsodálkoztam, hogy mennyivel könnyebben boldogulok a melltartó
kapcsával, mint annak idején. Akkor ez volt az a bizonyos pillanat. Éppen a
melleit csókolgattam és küszködve próbáltam kigombolni a nadrágomat, amikor
kinyílt az ajtó és beléptek rajta a szülei.
A szerelmünk és szenvedélyünk egy csapásra átváltott zavarodottságba és
vádaskodásba. Ezúttal azonban nem létezett zavaró tényező vagy akadály. Csak
Marcia létezett, ahogy az emlékeimben élt. Nyögdécselt és készen állt. És ott
volt még az én kitartó, lármásan követelőző, régóta kielégítetlen vágyam. A
teste forró volt és édes. Miközben beléhatoltam, élesen felkiáltott és vadul
belém mart. Aztán már a testében voltam, együtt mozogtam vele. Végre forrón
szeretkeztem Marciával.
Szenvedélyesen vonaglott alattam, a kezével és a lábával erősen szorította a
testemet. Lihegett, sikoltott és a nevemet kiáltozta. A vágyunk lassan, de
megállíthatatlanul kúszott egyre magasabbra és magasabbra. Végül megfeszült a
teste, elragadtatott kiáltást hallatott, miközben vadul vonaglott és rázkódott
alattam. Egy pillanattal később én is kirobbantani Marcia édes és csodálatos
teste mélyén. Mialatt rendbe hoztuk magunkat és felöltöztünk, keveset
beszéltünk. Én továbbra is a nosztalgia és a fiatalkori szerelem
beteljesülésének mámorító ködében lebegtem.
- Élvezted, Steven? - kérdezte Marcia egy idő után.
- Jó volt neked?
- Ez… ez csodálatos volt! - lelkesedtem.
- Fantasztikus! Istenemre mondom, Marcia…
- Jó - szakított félbe -, akkor háromszázat kérek, kedves. A mámorító köd egy
szempillantás alatt semmivé foszlott.
- Micsoda? - kérdeztem bambán.
- Hát, amikor felhívtál, azt hittem, tudod az árat - vont vállat Marcia.
- Aki mesélt neked rólunk, nem említette?
- Várjunk csak egy percet! - felemeltem a kezemet. Ismét szédülni kezdtem, bár
közel sem olyan kellemesen, mint az imént. Lassan összeállt a kép. Ostobának és
megalázottnak éreztem magam. És mocskosnak.
- Várj egy pillanatot, Marcia. Úgy érted… úgy érted ez a hely… ez a hely, Jézus
Krisztus, ez egy bordélyház?
- Nem, nem az! - kiáltott fel Marcia.
- Ne legyél ilyen durva, Steven! Ez a fantázia háza. Különleges igényekre
specializáltuk magunkat. Azok fordulnak hozzánk, akik valamilyen érdekes
helyzetet szeretnének eljátszani, vagy velünk eljátszatni. Ahogy te is!
- Ó, istenem! - nyögtem fel.
- Ezt nem hiszem el! Ez az egész csak…
Krisztusom, Marcia! Ezzel azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem emlékszel rám?
Vállat vont.
- Nem is tudom. Olyan rég volt már! Azóta annyi férfival volt dolgom. Amikor
megörököltem ezt a házat, beindítottam ezt az aranyos kis üzletet. Annyi férfi
után az ember elfelejti…
- De én voltam az első… illetve majdnem az első, ugye?
- A végzős évben? - nevetett fel.
- Ne áltasd magad, kedves!
- Ó, istenem! - sóhajtottam fel.
- Szóval akkor is egy balek voltam!
- Minden férfi az - vont vállat Marcia.
- Tehát háromszáz lesz, kedves! Mit tehettem volna? Fizettem. Leverten,
undorodva és kiábrándultan értem haza. Egyfelől azért, mert pár hónap alatt
immár második alkalommal vettek rá valamilyen trükkel arra, hogy fizessek a
szexért, márpedig megesküdtem rá, hogy ilyet sosem teszek. Másfelől az első
szerelmemhez kötődő, régóta dédelgetett emlékem a sárban hevert. De a legfőbb
baj az volt, hogy a magamról alkotott kép, miszerint kellemes, kifinomult
szerető vagyok, komoly csapást szenvedett, és kétségesnek tűnt, hogy helyreáll-e
valaha.
Általában csak társasági rendezvényeken fogyasztok szeszes italt, de azon az
éjszakán magamba döntöttem fél üveg whiskyt, mielőtt rávettem magam, hogy ágyba
bújjak. És akkor ott volt még a probléma, hogy informálnom kellett Miss
Greenglasst előmenetelem legutóbbi állomásáról. A tények száraz ismertetésén
kívül szükségtelen lett volna bármit is mondanom. Tudtam, bízik abban, hogy nem
hazudok neki, de erősen hajlottam arra, hogy egész egyszerűen kihagyjam a
beszámolóból az eset végét. Miss Greenglass valahogy mégis kicsalta belőlem a
teljes őszinteséget, így végül azon kaptam magam, hogy elmeséltem neki az
egészet.
Fogalmam sem volt arról, hogyan fogadja majd a híreket: megvetően, gúnyosan vagy
teljesen közömbösen? De megint meglepetést okozott. Nyugodtan végighallgatott,
majd rövid szünet után olyan higgadt pillantást vetett rám, amilyenre csak ő
volt képes.
- Nincs miért szégyenkeznie, Mr. Walling - mondta.
Mit mondhattam volna erre? Miss Greenglass visszatért a munkájához.
- Köszönöm, hogy olyan őszinte volt hozzám, Mr. Walling - bólintott, majd
hozzátette:
- Viszonzásképpen azt hiszem, a tudomására hozom, hogy nem tervezek újabb
találkozót a testvérével.
- Csakugyan? - kiáltottam felélénkülve.
- Hát, ez végre jó hír! Tudtam, hogy előbb vagy utóbb megjön az esze! Miss
Greenglass kifogyott a mondanivalóból.
Henry viszont nem. Felhívott, hogy elpanaszolja: az asszisztensem látni sem
kívánja soha többé.
- Mondtam, hogy jó ízlése van! - hívtam fel a figyelmét.
- Bár, hogy egyáltalán miért ment el veled…
- Á, az a lány nem komplett - dühösködött Henry.
- Egyébként mást sem akart, csak rólad beszélgetni.
- Mi van? - kérdeztem.
- Igen! Buta, mint a föld! Folyton csak rólad kérdezett, hogy milyen voltál
gyerekkorodban, ilyen szarságokat. Nézd, én most is azt mondom, hogy az a nő egy
jéghegy, de szerintem ha rárepülnél, neked elolvadna!
- Pontosan ez a szándékom - feleltem, és letettem a kagylót.
Nagyságrendekkel jobban éreztem magam.